– Ha egy gyerek viselkedési vagy tanulási zavarokkal küzd, az még nem jelenti azt, hogy ne lenne tehetséges valamiben – figyelmeztet Sándor Zsombor iskolaigazgató, aki szerint Isten mindenkinek osztott talentumokat, amelyeket nemcsak a diákokon fog egyszer számon kérni, hanem rajtuk, pedagógusokon is: segítettek-e jól kamatoztatni azokat.
Márpedig problémás gyermekből van bőven a dunavecsei református iskola száz-egynéhány tanulója között. A diákoknak ugyanis csak kisebb részét jelentik azok a református gyerekek, akik rendezett anyagi-családi háttérből jönnek, és akiket azért járatnak ide a szüleik, mert így szeretnék biztosítani hitbeli növekedésüket. A többség egyik részét azért hozta ide a családjuk, mert hallották, hogy itt igyekeznek segíteni a rosszabb anyagi helyzetben lévőknek is, a másik részét pedig azért, mert tanulási vagy magatartási zavaraik miatt más iskolában már nem vállalták az oktatásukat. De van olyan szülő is, aki azért járatja ide a gyermekét Dunavecséről és a szomszédos településről, mert korábbi iskolájában csúfolták cigány származása miatt.
Itt akár hatfős osztállyal is találkozhatunk, így több figyelem jut egy-egy gyerekre. Mégsem könnyű feladat a nevelésük. – A szülők sokszor alig várták, hogy elkezdődjön az iskola, mert otthon nem bírtak a gyerekkel. És valóban, sok az olyan gyerek, amelyikből elég lenne egy is. Márpedig nyolc-tíz is összegyűlhet belőlük egy-egy osztályban, a pedagógusnak pedig kezdenie kell velük valamit – magyarázza az intézményvezető, aki szerint a „húzd meg, ereszd meg" elvével, a határozott és játékos módszerek váltogatásával lehet úrrá lenni ezen a nem könnyű helyzeten.
A tanórákon túl megannyi lehetőség segít a diákoknak tehetségük kibontakoztatásában és felesleges energiáik hasznos levezetésében. Nemcsak fizikai, hanem szellemi kihívások is várják őket: íjászatot, lovaglást, asztaliteniszt, sakkot, citerát, kóruséneklést is tanulhatnak szakkörös formában, ráadásul mindezt térítésmentesen teszik lehetővé számukra. Nem is marad el az eredmény: tavaly októberben az egyik leányzó bronzérmes lett a dél-koreai amatőr íjász-világbajnokságon úgy, hogy az útiköltségét is az intézmény és az önkormányzat dobta össze, egy fiú pedig a diákolimpia országos döntőjében képviseli iskoláját ebből a sportágból a következő hetekben. Az épület kapualjában megannyi oklevél és serleg hirdeti a tanulók legkülönfélébb versenyeredményeit.
Kiváltságosok
Az iskolaudvarról jól látszik a templom, és jól hallatszik a harangja is, amikor nyolc óra előtt öt perccel megszólal, hogy jelezze: mindenkinek az osztálytermekben a helye. Mi az igazgatóval a felső tagozatosok és a szakiskolások napkezdő áhítatára megyünk, ahol az iskolavezető Isten országának keresésére buzdítja a fiatalokat, illetve arra, hogy hívogassanak ők is oda másokat. Hangsúlyozza: Isten országának mindannyian a polgárai lehetünk már most, a földi életünkben is, hiszen ez az ország köztünk, bennünk, a szívünkben él. A gyerekek is aktív résztvevői az áhítatnak, válaszolgatnak a kérdésekre, az igehirdetés előtt és után pedig magabiztosan éneklik a 165. dicséret versszakait: „Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni, hódolattal elé állni."
Isten közelségére és velünk alkotott közösségére emlékezteti a most záródó tanév igei mottója is a fiatalokat: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, én ott vagyok közöttük." (Mt 18,20) – Ez a mondat minden osztályban ott áll a falon, a gyerekek maguk illusztrálhatták. Az én osztályomban az arcképüket ragasztgatták köré – mondja Ablonczy Gáborné, aki az egyik diákjáról is megoszt velünk egy kedves történetet. A gyermek egyszer úgy kopogtatott az iskola ajtaján, hogy bizonytalan volt, marad-e az első nap után vagy továbbáll máshová. Ahogy mindig, aznap is áhítattal kezdődött a tanítás, majd hittanóra következett. Az ifjú kerekre nyílt szemekkel figyelt, az óra után pedig meghozta döntését. – Ez a gyerek még sosem hallott az evangéliumról. Az hiszem, valamit megérezhetett Isten jelenlétéből, emiatt jól érezte magát, és ezért itt maradt közöttünk – vélekedik a hitoktató.
Ablonczy Gáborné ezért mindig el is mondja a gyerekeknek, hogy ők kiváltságosok. Mert írni, olvasni, számolni bárhol megtanulhatnak, de Jézusról nem hallhatnak máshol. Az elvetett mag közül pedig néhány mindig szárba szökken: a vasárnapi gyermek-istentisztelet résztvevőinek túlnyomó többsége a tanulók közül érkezik, kezdik is kinőni az erre szolgáló termüket. De az is elő-előfordul, hogy egy-egy visszatérő régi diák kéri Isten áldását házasságára.
A mindennapos testnevelés keretében heti egy órában a kicsik népi játékokkal és az ugrótáncokkal, a nagyok párostáncokkal ismerkednek
Ünneplőruha és zsíros kenyér
A tanári kar minden erejét megfeszítve igyekszik Isten gondviselő szeretetét közvetíteni. Amikor Prohászka Jánosné szobájában ülünk, kicsöngetés után nagy lendülettel sorban robbannak neki az ajtónak a gyerekek, majd csalódottan somfordálnak vissza a folyosóra, amikor meglátják, hogy most mi bitoroljuk a mindnyájuk „Kati mamája" melletti székeket. A gyógypedagógus a huszonöt évvel ezelőtti újrainduláskor érkezett az iskolát újraalapító lelkészházaspár hívására az intézménybe, ahol az évek során a gyerekek lelkigondozójává is vált. – Elsősorban a fejlesztésük a feladatom, a beszéd-, az olvasás-, az írás- és a számolászavar elleni küzdelem, de meghallgatom a problémáikat vagy a szerelmi bánatukat is. Sokszor egy ölelés is elég nekik, máskor pedig másképp segítek – mondja szerényen mosolyogva, aztán kiderül, hogy épp a boltból érkezett vissza, mert ünneplőruhát vett az egyik diáknak, aki állítólag otthon felejtette a magáét, de valószínűbb, hogy nincs is neki.
Az is előfordult már, hogy az iskola vett bérletet egy gyereknek, hogy be tudjon járni a szomszédos településről, máskor az egyik tanár vitetett tűzifát egy családnak, karácsonyra pedig mindenki kapott disznótoros csomagot, amikor Isten jó szaporulattal áldotta meg az intézményhez tartozó tangazdaságot – ahogy a rászorulók tízóraiját is az iskolaudvar végén álló ólak lakói biztosítják zsíros kenyér formájában. – Voltak, akik gúnyolódtak rajtunk, hogy ilyen egyszerű étellel etetjük a gyerekeket, de legalább már senkinek sem kell az órákon korgó gyomorral ülnie. Ráadásul még szeretik is ezt a nagyanyáink korából származó csemegét – árulja el Sándor Zsombor.
Kizöldültek a fák
– Büszke vagyok az elődeinkre, akik az 1948-as államosításkor azt írták a presbitériumi határozatba, hogy az első adandó alkalommal visszakérik az iskolát – mondja Ablonczy Gábor lelkipásztor, aki presbitériumával erre a dokumentumra hivatkozva már 1990-ben igényelte az ősi épületet, és még az év őszén el is indította benne a tanítást. – A mienk volt az első református intézmény, amely a rendszerváltozás után elindult – hangsúlyozza a gyülekezetvezető, aki egyébként az első húsz évben igazgatója is volt az intézménynek.
A szakiskolások növényt is termesztenek az iskolaudvaron álló fólia alatt, amelynek egy részét a helyi piacon értékesítik
Az immár huszonötödik tanévét záró iskolával nyolcvanhárom hektár szántóhoz is sikerült hozzájutniuk, amelyen mezőgazdasági vállalkozást épített ki az egyházközség. Ennek bevétele kisebb részben a gyülekezeti, nagyobb részben az iskolai feladatok finanszírozását segíti. A gazdaság emellett kiváló gyakorlati lehetőséget nyújt a szakiskolai gazda- és gazdaasszonyképzés számára.
A dunavecsei reformátusok huszonöt éve folyamatosan építkeznek. A két és fél évtized alatt sokszor a lelkész, a presbiterek és a tanárok sem röstellték megfogni a kőműveskanalat. Sőt olykor a diákok is beálltak a sorba: például az iskolaépület nyílászáróit az ő segítségükkel szedték ki egy bontásra ítélt németországi épületből. A tavaly ősszel elkészült új épületszárny felépítése is tíz esztendeig tartott, és bár az iskola már minden törvényi előírásnak megfelel, még vannak terveik. A hepehupás, füves focipályát szeretnék műfüvessé és fedetté alakítani, az egykori varroda tanműhelyét pedig, amelyet nemrégiben vett meg az intézmény, a szakoktatás céljaira átalakítani.
Bővülő intézményhálózat
A Dunavecsei Református Kollégium (DRK) az elmúlt huszonöt év alatt komoly intézményrendszerré nőtte ki magát. Magja a dunavecsei Teleki József Általános Iskola, Gazda- és Gazdaasszonyképző Szakiskola és Kollégium, ahol mintegy száz diák tanul, de 2012-ben magába olvasztott két nonprofit képzési intézményt is (a Mezőföld Gimnáziumot és a Bella István Szakközépiskolát), amelyek szerte az országban készítenek fel érettségire felnőtteket, és oktatnak különböző szakmákat többek között büntetés-végrehajtási intézményekben is. Az intézményhálózat része a dunaújvárosi Csiperke Óvoda is. A DRK négy intézményének ma már összesen mintegy hétszáz tanulója van.
Ablonczy Gábor két fára mutat, amelyek óriási ágai beárnyékolják a fél iskolaudvart. Elmondja, amikor visszakapták az épületet, tövig vissza voltak vágva ezek az ágak. – Lehetne akár ez a két fa is az iskolánk szimbóluma – utal az elmúlt huszonöt év alatt elért eredményekre a lelkipásztor, aki huszonkilenc éve szolgál a településen, de aki szerint még nem járt le a magvetés ideje.
Jó lehetőség a gyakorlásra
Órákon át járjuk az iskolát, beszélgetünk a tanárokkal, a diákokkal, végül az egyik ebédlőbe térünk be, ahol a szakiskolások bográcsban főzött paprikás krumplija vár ránk. Egy gyereksereggel egyetemben jó ízzel kanalazzuk az ételt, ropogtatjuk a savanyú uborkát, amikor valaki odalép az asztalunkhoz.
– A kisiskolások berúgták labdával a melegház üvegét – jelenti az igazgatónak.
Az áhítatok és hittanórák mellett az ünnepi istentiszteletek és nyári táborok is segítik a gyerekek hitbeli fejlődését
– Nem baj, úgyis szellőztetni kell, nehogy kiszáradjanak a palánták. Szóljunk a szakiskolásoknak, ők tanultak munkavédelmet, szedjék össze a szilánkokat, amíg az üveges mester ide nem ér – válaszolja harag nélkül Sándor Zsombor, majd felénk fordulva derűsen hozzáteszi: – Előfordul az ilyen. Mindenben meg kell látni a jót: kiváló lehetőség az ilyen eset arra, hogy a diákok gyakorolhassák a korábban megszerzett ismereteket.
Kiss Sándor, képek: Dimény András
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2015. június 14-i számában.