Európa egyházai nagy kihívások és változások előtt állnak. Persze a kiinduló helyzet minden egyházban - gondolok itt az Európai Protestáns Egyházak Közösségének 105 tagegyházára - más. Vannak hagyományos, méretüket nézve nagy, közepes és kisebb egyházak. Az egyházak nagyon eltérő politikai, társadalmi, kulturális és ökumenikus környezetben élnek. Ezt nem szabad szem elől tévesztenünk. Én magam is sajátos tapasztalataimmal jövök, mint a Svájci Református Egyházak lelkésze, és korábbi GEKE elnök – azaz nyugat-európai tapasztalatokkal.
Az Önök egyháza az egyházreformért felelős bizottság felállításával bizonyította, hogy felismerte az idők jeleit. Ez az első jelentés, amely most a zsinat elé kerül, felvázolja az egyház környezetében bekövetkezett jelentős változásokat, szociológiai adatokat és teológiai alapelveket fogalmaz meg. A munkacsoport ajánlásokat is megfogalmaz az egyházi jövőképre. Ezzel nincsenek egyedül. Valamennyi európai protestáns egyház jelentős kihívások és változások előtt áll.
Saját tapasztalataim alapján talán a kiindulópont a legfontosabb, az az alapvető irányultság, amelyikkel a feladatnak nekilátunk. Bizonytalanul, kedvetlenül vagy félelmekkel? Azzal a tartással, hogy a lehető legkevesebbet megváltoztatva megtartsuk azt, amink van? A megszokottat, a számunkra kedveset, a hagyományosat?
A változások bizonytalanságot hoznak magukkal, ezeket pedig szeretnénk elkerülni. Ismerjük ezt az érzést a személyes életünkből is, és ezzel az érzéssel együtt kell élnünk. Az egyházreformok esetében is arról van szó, hogy gondosnak kell lennünk, pontos megfigyelésekre kell támaszkodnunk. Beszélnünk kell egymással. Azaz vállalnunk kell a bizonytalanságot és a félelmet, mert segítenek, hogy közösen találjuk meg a megfelelő utat. Ugyanakkor azt gondolom, hogy jó okunk van arra, hogy az egyház jövőjéről való gondolkozás és ezt követően a döntések előkészítésének nagy feladatához pozitív alapérzésekkel és olyan alapvető bizalommal közelítsünk, amely megtart.
Hiszen ez esélyt jelent arra, hogy közelebb kerüljünk a megbízatásunkhoz egyházként. Közelebb kerüljünk az emberekhez, ahhoz, ahogy ma élnek és éreznek. Ahogy ma kérdeznek és remélnek. Ahogy keresik az értelmet, a vigasztalást, az orientációt és a reményt. Az élet folyamatos változást jelent. A Biblia sok olyan történetet mesél el, amelyek a változásról szólnak. „Kelj fel és menj be abba az országba, amit én mutatok neked!”
Saját, szemmélyes életünkben is történnek kisebb és nagyobb változások, és ilyenkor sem mindig tudunk magunk dönteni, nem minden esetben valósult meg a vágyunk. Mégis, nem mondhatjuk végül, visszatekintve az életünkre, hogy tisztábban látom, miért épp ezt az utat jártam be? Mindeközben érezzük, hogy a változás hozzátartozik az életünkhöz és nem szállhatunk szembe vele.
Fontosnak tartom, hogy egy olyan jelentős feladatnak, mint a jövő egyházáról szóló látomás, és az abból következő kérdések és megoldások megfogalmazása, ezzel a lelkülettel lássunk neki. A nyitottság, készség és bizalom lelkületével.
A zürich-i Grossmünster kapuján olvasható a Zwingli számára oly kedves mondat: „Az Úr megóvja egyházát”. Luther Márton 95 tételhez írott magyarázatának végén pedig ezt olvassuk: „az egyház rá van szorulva a reformációra”. Luther egyben az „illetékesség” kérdését is tisztázza: a reformáció „Isten ügye egyedül. A reformáció idejét csak az tudja, aki magát az időt megteremtette”.
Ez is része az alapállásunknak: jövőnk, benne az egyház jövője, Jézus Krisztus eljövetele (ádventje) nem a mi kezünkben van. Hát nem megkönnyebbülés és felszabadulás forrása ez a belátás? Ha ez az alapvető bizalom, ez az alaphang határozza meg minden igyekezetünket az egyház reformja kapcsán, akkor szabadok leszünk a változásra.
Nem kerülhetjük meg persze a felelősségünket. Hiszen a látható egyházért, azért, amelynek a hit ünneplésében és továbbadásában megszabott küldetését be kell töltenie, mindannyian felelősséggel tartozunk.
Szabadon a jövőre
Az Európai Protestáns Egyházak Közösségének 7. nagygyűlése, ez év szeptemberében Firenzében, nyilvánvalóvá tette, hogy valamennyi tagegyház kihívásokkal szembesül és átalakulóban van. A nagygyűlés mottója is ezt fejezte ki: „Szabadon a jövőre”. A harminc ország kilencven egyházának küldötteit felsorakoztató találkozó egyik fontos mozzanata volt az egyházreformokkal kapcsolatos tapasztalatcsere.
A tapasztalatok három olyan kérdés körül forogtak, amelyeket az Önök zsinata elé beterjesztett jelentés is megemlít:
- Lelki, spirituális megújulás kérdése: hogyan alakítsuk ma az egyház tanúságtételét?
- Szervezeti megújulás kérdése: milyen strukturális keretek között töltheti be leginkább az egyház a küldetését?
- Az egyház társadalmi formájának kérdése: mely társadalmi rétegekbe ágyazódik bele az egyház?
Az európai protestáns egyházak küldöttei intenzív tapasztalatcserét folytattak: a siker és kudarc élményeit egyaránt megosztották egymással. A reformfolyamatok ugyanis nem lineárisak, nem töretlenül mennek végbe, megakadás, ellenérzés és tanácstalanság nélkül. Ezért is fontos az alapvető lelkület és a párbeszéd. Az egyház valamennyi szintjének részvételével zajló párbeszéd a Magyarországi Református Egyház számára is fontos kell legyen – hiszen az a presbiter-zsinati egyházértelmezés református jellegzetességét tükrözi.
Ebben a folyamatban pedig tanulhatunk egymástól. Ha ma a saját svájci egyházamról beszélek, úgy ezt abban a tudatban teszem, hogy fordítva, mi is tanulhatunk a magyarországi testvéregyházunktól. A MRE az európai protestantizmus számára fontos, nagy egyház – még mindig. Sajátos közegben és hagyomány keretei között él, amelyben a magyar kultúra és nyelv, illetve a történelem különös szerepet játszik. Azt gondolom, hogy egyházuk felelőssége az „Egyház, nép, állam, nemzet” témakörében is nagy és példaértékű az egyesülő Európában.
Saját egyházaim, a svájci református egyházak és az őket tömörítő Svájci Protestáns Egyházak Szövetsége a maga huszonnégy tagegyházéval, komoly kihívásokkal néznek szembe. Minthogy református testvéregyházak vagyunk Bullinger óta, szeretnék erről röviden beszámolni. Református egyházakként sok a közös vonásunk. Osztozunk az evangéliumi-református teológiai gondolatokban, egyházértelmezésünkben és sok egyébben.
Osztozunk abban a tapasztalatban is, hogy az alulról, az egyes hívőkre és gyülekezetekre épülő egyház ugyan összhangban van a „hívek egyetemes papságának” reformátori elvével, aminek mégoly értékes és megkerülhetetlen alapelvként is megvannak az árnyoldalai.
A gyülekezetek az esetek túlnyomó többségében ugyan élő közösségek, a lelkészek (az önkéntesekkel együtt) pedig jó munkát végeznek. A gyülekezetek Svájcban mégis önmagukkal vannak elfoglalva – és ez érvényes a kantonális egyházakra is. Az egy református egyházhoz tartozás érzése és tapasztalata Svájcban nem túl erős, ugyanez igaz a világszerte élő reformátusok családja, illetve a protestáns és keresztyén közösség tekintetében.
Az Egyházi Jövőkép Bizottság jelentésében azt írja, hogy az egyházak gazdagsága abban rejlik, hogy gyülekezeteiben él. Ez vitathatatlanul egy reformátori, református alapelv. Ugyanakkor magában rejti a veszélyt, hogy a gyülekezetek „önelégségesek” lesznek és elzárt sejtként, zárványként élnek – nem pedig egy organizmus tagjaiként. Mindeközben erősödik a felismerés, hogy a gyülekezetek egyre inkább rá vannak utalva egymásra és megerősíthetik egymást – néha akár összeolvadás árán is.
Ahogy érzékelik, természetesen Svájcról beszélek. Mégis bátorkodom azzal a feltételezéssel élni, hogy az Önök egyházában, a maga 1200 gyülekezetével, 27 egyházmegyéjével és négy egyházkerületével, hasonló megfigyeléseket tehetnénk.
Társadalmi „megatrendek” és egyházi reakció
Az aktuális és jövőbeli kihívások felismerésében sokat segít, ha képet alkotunk arról a társadalomról, amelyben az egyház meg akarja szólítani és el akarja kísérni az embereket. A Svájci Protestáns Egyházak Szövetsége (SEK) ezzel kapcsolatban egy átfogó környezettanulmányt készíttetett, amit a „Reformátusok jövője” című kötetben tettek közzé – ami meglehetősen nagy port kavart.
A tanulmány ugyanis kijózanítón és semmit sem szépítve írja le azokat az úgynevezett megatrendeket, átfogó társadalmi folyamatokat, amelyekkel az egyházaknak is foglalkozniuk kell. A szerzők alaptétele a következőképpen hangzott: a református egyházak Svájcban kisebbek, idősebbek és szegényebbek lesznek.
Tudatában vagyok annak, hogy a helyzet Magyarországon más és az alábbi felismerések elsősorban a nyugat-európai országokra érvényesek. Mégis azt gondolom, hogy a magyar társadalom sem vonhatja ki magát teljesen ezek alól a folyamatok alól. Ezért lehet érdekes, ha megosztom ezeket a felismeréseket Svájc vonatkozásában.
Nyolc úgynevezett társadalmi megatrendet azonosít a tanulmány, amelyből hatot idézel fel röviden. Társadalmi folyamatokról van szó tehát, amik aktuálisan zajlanak és amikkel szemben nem lehet, de nem is kell küzdeni.
A társadalmi alrendszerek leválása a vallásról
A különböző társadalmi részterületek, mint a jog, politika, képzés, egészségügy, tudomány, kultúra és vallás egyre inkább elválnak egymástól. Az egyház már nem magától értetődő része az egésznek, hanem sokkal inkább „az egészen más”.
Ez első lépésben azzal járhat, hogy az egyház elveszíti a befolyását. Más olvasatban viszont a szabadság és függetlenség új formáját jelenti. Ha az egyház hiteles, meghívó és nyitott, megértő, az emberekkel szolidáris egyház, akkor egészen új szerepet játszhat a szekularizált társadalomban.
Individualizáció
Az emberek – Nyugat-Európában talán inkább – családi és nemi hovatartozása nem jelent meg eleve társadalmi csoporthoz, valláshoz, szociális szerephez, állandó lakhelyhez kötöttséget.
Az emberek sokkal inkább választhatnak – és választaniuk kell – a különböző életlehetőségek közül. Az individualizáció ezért az egyének elszigetelődéséhez vezethet. A kötődések és hagyományok elvesztése magányossá tehet. Az emberek az egyházhoz vezető utat sem találják meg magától értetődően. Valaki így fogalmazott: az emberek már azt is elfelejtették, hogy elfelejtették Istent.
Mit jelent ez az egyházaink számára, amelyek a territoriális elv alapján épülnek fel? Mit jelent az egyházi, a gyülekezetekben megvalósuló „közösség” azoknak az embereknek, akik nem is vágynak ilyenfajta közösségre, vagy nem jutnak el oda. Tudatában vagyunk annak, hogy gyakran bizony nehéz átlépni a templomok „magas” küszöbét?
Látnunk kell ugyanakkor az individualizációban rejlő esélyt: az emberek személyes és vallási kérdésekben szabadok lettek, saját, egyéni hittörténetük, -életújtuk van. A hit személyes, felelős hitet jelent egyre inkább.
A kihívás tehát, hogy az élet az egyének számára döntések folyamatos sorozata – az egyháznak pedig ebben a helyzetben kell az egyéneknek utánamennie és megfelelnie.
Új életformák és életstílus „miliők”
Az emberek, az egyháztagokat is beleértve, egyre sajátosabb életformákat alakítanak ki, eltérő életstílusokat a maguk értékeivel és normáival. A Zürichi Református Egyház frissen megjelent átfogó tanulmánya szerint a társadalomban tíz ilyen életforma, miliő figyelhető meg. Ezek a hagyományos polgári miliőtől az egyöntetűen konzervatív, a fogyasztás központú szabadidőemberen, a liberális értelmiségen, a társadalmilag sikeresen („beérkezetten”) keresztül a posztmodern kísérletezőig terjed.
Ezek persze első olvasatra meghökkentő társadalmi miliő megjelölések, de az igazán aggasztó tény az, hogy egy amúgy nyitott és nagy népegyház, mint a zürichi, kettő, jó esetben három miliőt ér el. Ez azt jelenti ugyanis, hogy a sokszínű egyházi kínálatot a szekularizált nyugat-európai társadalomban az emberek tudomásul sem veszik.
Mindeközben az ezekbe a miliőkbe, „életterekbe” tartozó embereket ugyanazok az alapvető kérdések foglalkoztatják: Mi értelme az életemnek? Kapok feltétel nélküli elismerést? Szeretnek? Fontos vagyok valakinek? Mire bízhatom rá magam? Hol találok tartást és vigaszt? Mi ad bátorságot?
A filozófus Karl Jaspers a modernkor emberét úgy jellemzi, mint aki „pőre”, „otthontalan” – nem élete nincs beágyazva biztonságot adó viszonyokba („ungeborgen”). A transzcendencia iránti érzékét elvesztett ember magára hagyatott. Az, aki már azt is elfelejtette, hogy elfelejtette Istent.
Mit tudunk mi ezeknek az embereknek felkínálni? Egyáltalán foglalkozunk ezzel a kérdéssel? Készek vagyunk elfogadni, hogy a mai emberek maguk határozzák meg az egyházhoz való közelségüket vagy éppen távolságtartásukat? Nem lehet, hogy néha – anélkül, hogy ennek tudatában lennénk -, éppen mi állunk az evangélium útjában? Azzal, ahogy vagyunk, elképzeléseinkkel, egyházi szabályainkkal, büszkeségünkkel? Azzal, hogy túlzóan csak magunkkal foglalkozunk?
Mindenki számára egyház szeretnénk lenni, sokszínűen, ugyanakkor hűen a szabadító és vigasztaló evangéliumhoz. És mégis sokan, köztük fiatalok is, úgy érzékelnek minket, mint akik a nagyszülők letűnt korszakához tartozunk…
Hogy mi ebben az esély? Az, hogy a hit és az emberek önértelmezése nem ellentétes valóság. A kihívás ugyanakkor, hogy miként érhetünk el több embert a különböző miliőkben. Nem vált maga az egyház is egy sajátos, zárt miliővé?
Értékváltozás
A társadalmat hosszú időn át meghatározó értékek változnak – még ha lassan és észrevétlenül is. Egy példa erre: míg a 20. század első felében a nyugati, európai társadalmak széles köreiben a kötelességhez és elfogadáshoz kapcsolódó értékeket, azaz a fegyelmet, engedelmességet, kötelességteljesítést, hűséget, önuralmat és önmegtartóztatást nagyra tartották, addig mára ezeket az értékeket fokozatosan az önmegvalósítás körébe tartozó társaik váltották fel. Idetartoznak egyrészt a hedonista értékek, mint az élvezet keresése, a kaland és az izgalom, az érzelmesség, illetve az individualista értékek is, mint például a kreativitás, spontaneitás, önmegvalósítás, tolerancia és kötetlenség.
Az értékek változása és eltolódása nem egyszerűen egy negatív folyamat. Nem minden korábbi társadalmat formáló érték érdemes arra, hogy megtartsuk és konzerváljuk.
Hogyan viszonyul az egyház, amelyik az embereket életkérdéseikben segíteni akarja, az értékek megváltozásához? Az individualitást megélő embereknek nem fogadják el, hogy az egyházi szervezet kijelentéseket tegyen nekik. Az egyházak ugyan még gondolkodásra ösztönözhetik az embereket, de „igazságaik” érvényesítésére már nincs eszközük.
Hogyan lehet sikeresen megszólítani, kapcsolatba vonni az egyre különbözőbb és individualizálódó embereket – úgy, hogy mindeközben a keresztyén hit közös alapjait megtartjuk és továbbadjuk?
Az egyház szekuláris konkurenciájának térnyerése
A korábbi időszakokkal ellentétben ma már számos más, új világnézeti-vallásos, vagy éppen nem vallásos szereplő van, aki az életértelmezésre és –vezetésre nézve megoldást kínál. És az emberek mérlegelik azt, hogy más, akár szekuláris ajánlatok nem elégítik-e ki hatékonyabban és olcsóbban igényeiket. Az egyházak ajánlatai tehát szekuláris konkurenciával találják szemben magukat.
E tekintetben az egyház esélye és kihívása abban rejlik, hogy meghatározza a „unique selling proposition”-ját (USP – egyedi értékesítési ajánlat). Azaz, hogy miben áll az egyház egyedi sajátossága, jellemvonása, küldetése, missziója, ami a többiektől megkülönbözteti.
Tisztázni kell, hogy mik az emberi életnek a kapcsolódási pontjai, és milyen szükségletekre keresik a válasz az emberek életük során a hitben.
Információs társadalom és új technológiák
Valamennyiünk számára világos, hogy mennyire meghatároz minket az információs társadalom. Ehhez új jelenségként társul a szociális média, amely az egyházainkban is egyre több ember kommunikációs szokásait határozza meg. A gyülekezeteknek és egyházaknak ezt figyelembe kell venniük és meg kell jeleníteniük magukat a tömegmédiában. A figyelem szűkös piacán ezzel más társadalmi szereplőkkel állnak növekvő versenyben. Elengedhetetlen ez egy olyan társadalomban, amelyet a tömegmédia határoz meg, amelyben az az „valós”, ami a televízióban megjelenik.
Összegzés
A nemzetközi delegáltak meghívójában az állt, hogy a jelenlegi zsinati ülés egyik fontos célja az egyházreformról és megújulásról folytatott eszmecsere. Hozzászólásom célja az volt, hogy tudatosítsam: a társadalmi változások, a megatrendek, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak kevéssé tudunk befolyásolni, új esélyeket is kínálnak a jövő egyháza számára.
Isten igéje, Jézus Krisztus evangéliuma újból és újból megszólal életünkben és a világban. Az evangélium nem múlt, hanem jelen és jövő. Nem egy hagyatékot gondozunk, hiszen az halott dolog lenne, hanem most éljük meg az egyházat, a mában. Isten Lelke pedig teremtő és kreatív – ezért változhat az egyház alakja, a szervezet – és kell is változnia újból és újból.
A hagyomány nem a hamu őrzését, hanem a láng továbbadását jelenti. Kívánok Önöknek, illetve mindannyiunknak, akik ma felelősek vagyunk az egyházért, erőt és örömöt a feladathoz. És ne feledjük, hogy „nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2 Tim 1,7)
Fordította: Ódor Balázs