Százezer áldozat Haitin - miért engedte az Isten?

2010. január 26., kedd

altTudják mi a közös a következő nevekben? Steven Spielberg, George Clooney, Brad Pitt, Denzel Washington, Leonardo DiCaprio, Nicole Kidman, Tóth Judit, Schmelzer Iván, Osgyán Dániel, Tóth Gábor és Sebő Gábor? Mindannyian a haiti katasztrófa áldozatain segítettek. A felsorolás elején szereplő nevek jól csengenek Hollywoodban, ők világhírüket adták a gyűjtéshez, az utóbbiak viszont a mi szívünknek kedvesek, hiszen ők a Magyar Református Szeretetszolgálat mentőcsoportjának tagjaiként egy héten át segédkeztek önzetlenül a karibi országban.



altBevetették magukat a rommá dőlt városba

A fél világ megmozdult, hogy segítsen a rettenetes katasztrófa túlélőinek, vannak, akik pénzt küldenek segélyszámlákra, vannak, akik telefonos vonalakon keresztül adakoznak, és vannak, akik életüket nem kímélve a romba dőlt, káosz uralta Port-au-Prince-ben mentenek, gyógyítanak, vigasztalnak. A magyarok bátorságának hamar híre ment Haitin. A református szeretetszolgálat mentőcsapata nem az ENSZ oltalma alatt lévő bázison várta, hogy történjék valami, hanem a rájuk leselkedő veszélyekre fittyet hányva bevetették magukat a rommá dőlt nagyváros förtelmébe, és ott segítettek, ahol a legnagyobb szükség volt. Pontosan tudták, hogy az igazán rászorulók közül sokan nem jutnak el az ideiglenesen felállított sátorkórházakig, ezért kimentek az emberek közé. Nem volt idejük gondolkodni a saját helyzetükön, pedig kevés volt az ivóvizük, az élelmük, a biztonság pedig egészen más fogalom Haitin, mint itthon. A "vörös zónában" embereket lőttek fejbe, s az utcákon káosz uralkodott. Közben átéltek egy 6,5 erősségű utórengést, volt, aki fertőzést kapott közülük és voltak pillanatok mikor lelkileg törtek össze…


altHol van az Isten a természeti katasztrófáknál?

Egy hét szolgálat után szombaton délelőtt Bécsben szállt le a mentőcsapat repülőgépe. Kora délutánra Budapesten a zsinati székházban rögtönzött sajtótájékoztatót hívtak össze, ahol a magyar sajtó szinte teljes spektruma felvonult.
A várakozás perceiben tévés kollégáim, akik tudják, hogy egyházi médiumnál dolgozom, szinte vádlón szegezik nekem a kérdést, ugyan mondjam már meg, hol van a nagy természeti katasztrófáknál az Isten? Zavarodottan állok, teológiai válaszokra nem érzem kompetensnek magam, de azt tudom, hogy a kérdés ott motoszkál a fejükben, csak nem elég vagányak, hogy egy lelkipásztornak is feltegyék. Bölcskei Gusztáv püspök tétován járkál az újságírók, riporterek és operatőrök gyűrűjében, várja a hazatérőket, akik néhány percet késnek, mert csomagjak elkeveredtek a repülőtéren. A püspök szinte alig hallhatóan fellélegzik, mikor félrehívom a tömegből. Nem hökken meg, mikor azt firtatom, miért hagyhatta az Isten, hogy százezren meghaljanak a haiti földrengésben? Ezeknek a döbbenetes számoknak a hallatán valóban nehéz magyarázatot találni – feleli a püspök. „Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor nem tudunk válaszolni, hogy mi, miért történt, de a gyógyító Krisztus nevében tudunk embereket mozgósítani, és ez talán azoknak is segítséget nyújt, akik nem tudnak a maguk számára feleletet adni.” Közben megérkezik a mentőcsapata mikrobusza. Végignézek rajtuk: mindannyian soványabbak, megtörtebbek, mint egy héttel korábban. Alig tudnak kiszállni a kocsiból a tolakodó fotósok között. Ettől a nagy sajtóérdeklődéstől az amerikai elnök is megszeppenne, de azért nem maradnak el a kézfogások és ölelések.

altNem a saját biztonságukat nézték


A sajtótájékoztatót Bölcskei Gusztáv püspök köszönő szavakkal kezdi, majd méltatja a Magyar Református Szeretetszolgálat gyors segítségét. Míg a kormány csak most gondolkodik, hogy segítséget küld Haitire, a mieink már haza is érkeztek – mondja nem kis büszkeséggel a hangjában. Az újságírók a borzalmakra kíváncsiak. Osgyán Dániel csapatvezető mesél az érdeklődőknek az akciójukról: hogyan dolgoztak szanaszét heverő halottak és a káosz közepette. A mentőcsapat tagjai saját biztonságukat nem kímélve mentettek, nem pihentek egy percre sem. Óriási kreativitás kellett ahhoz, hogy diagnosztikai eszközök nélkül egy orvosi táskából lássanak el súlyos, soha nem látott sérüléseket. Estére ők maguk is kimerültek és fáradtan dőltek el. Pihenni azonban nem sokat tudtak, mert a reptéren a kifutópályák mellett felállított sátrakban aludtak a folyamatos zajban.

altÚjra belekezdenének

A fizikailag és lelkileg is megterhelő küldetésről a mentőcsapat egyetlen hölgy résztvevőjét faggatom. Tóth Judit főorvos asszony megpróbálja elmondani a „felfoghatatlant, és leírhatatlant”. Keresi a szavakat. Arról mesél, hogy kint beszűkül a tudat. Lehet, hogy voltak életveszélyben, de mentés közben ezen nem volt idő gondolkodni, mert annyi kínszenvedés, és nyomor zúdult rájuk, hogy ezt már csak itthon lesz idő feldolgozni. Ugyanezt megerősíti Sebő Gábor ápoló is, akit szintén megviselt az elmúlt hét. Amikor egymást követik a betegek, nincs idő arra, hogy lelkileg megereszkedjünk – meséli. „Voltak helyzetek, amikor ösztönösen a túlélésért harcoltam magam is, de mindezt feledtette, hogy sok ember életét megmentettük.” A kazincbarcikai fiatalember állítja, hogy újra nekifogna a küldetésnek, így is, hogy már tudja mi várna rá.

altItt orvosok vannak, gyertek, gyertek!


Amikor kiszálltak egy-egy helyen az autójukból, és a helyiek megtudták, hogy orvosok és ápolók vannak közöttük, azonnal körbevették őket a sérültek, betegek, akik képtelenek voltak elmenni az átmeneti kórházakba – meséli Schmelczer Iván. Az orvoscsoport vezetője szinte újra átéli a korábbi történéseket, mikor beszél. „Amikor megálltunk valahol, elterjedt a híre, hogy itt orvosok vannak, és azonnal szóltak mindenkinek: gyertek, gyertek! Csak a készletek szabtak határt, annak hogy hány embert tudtunk ellátni.”
Mikor a tévében látjuk az összedőlt házakat, az nem olyan, mint élőben átélni – mondja Tóth Gábor ápoló. A legfélelmetesebb az volt a számára, mikor újra megindult a föld és a rengések következtében szinte kiesett a sátorból. Tóth Gábor arról beszél, hogy valami végérvényesen megváltozott benne az elmúlt hét hatására. Másképpen látja az itthoni életet, mert „míg Magyarországon az okoz gondot, hogy mit vegyen meg magának az ember a boltban, addig kint Haitin maga a lét a legnagyobb kérdés.”

altMosolyok és mély barázdák

Végeláthatatlanul záporoznak az újságírói kérdések. A mentőcsapat tagjai ülnek a sajtóval szemben, nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött ismertséggel. Próbálnak mosolyogni, mégis látszik, hogy az arcukba mély barázdákat vájtak az elmúlt hét történései. A kamerába néznek ugyan, de a tekintetük mögött ott vannak Port-au-Prince romos utcái, egymillió hatszázezer fedél nélküli ember: éhezők, szomjazók, csonkák, árvák és reményt vesztettek. Valahol a lelkük mélyén biztosan ott van az öröm is, hogy újra itthon lehetnek, ahol víz folyik a csapból, egyetlen kattintásra ég a villany, ágyban lehet aludni és újból átkarol, aki szeret.

Fekete Zsuzsa

Reformatus.hu a közösségi oldalakon

Asztali verzió