Keresztyéni lelkülettel

2012. június 14., csütörtök

„Egyik nap középiskolai tanár, másik nap a miniszter első helyettese voltam" – fogalmaz Kálmán Attila, aki dunántúli főgondnokként egyházát, oktatási államtitkárként a kormányt képviselte a kilencvenes évek elején a református iskolarendszer újraindításakor. A Tatai Református Gimnázium címzetes igazgatója fontosnak tartja, hogy a református intézményekben tanulók bekapcsolódjanak a gyülekezetekbe. Az idei tanévzáráskor a húsz évvel ezelőtti újrakezdésre tekintünk vissza.

Amint 1948 júniusában a parlament döntött az egyházi iskolák államosításáról, úgy a rendszerváltozás után is az Országgyűlés határozott az intézmények visszaadásáról. Hogyan történt ez?

Az Antall-kormány idejében is a sarkalatos törvények kétharmadosak voltak. Ebbe a körbe tartozott az egyházi és az önkormányzati ingatlantörvény is. Az akkori kormánykoalíciónak pedig csak 58 százaléka volt a Parlamentben. Tehát az ilyen törvények elfogadásához szükség volt a legnagyobb ellenzéki pártra is, amely jelezte, hogy akkor támogatja az egyházi ingatlantörvényt, ha előtte elfogadják az önkormányzati törvényt. Egyébként szinte egyetlen szavazással vissza lehetett volna adni az összes korábbi egyházi ingatlant. Mivel előbb az önkormányzati jogszabályt fogadták el, az olyan ingatlanok zömét, amelyek valamikor egyházi tulajdonban voltak, az önkormányzatoknak adták át. Az egyházi ingatlanról szóló törvény arról szólt, hogy azokat az egyházi ingatlanokat kell visszaadni tíz év alatt – később kiterjesztették húsz évre –, amelyek köztulajdonban vannak, és egyházi célt fognak szolgálni. Fölbecsülték ezeknek az értékét, majd vissza lehetett azokat vásárolni az új tulajdonosuktól.

Akkor ez a közelmúltban zárult le.

Igen. Az igényt még a kilencvenes évek elején kellett beadni, a teljesítés pedig az ütemezés szerint ment.

Hogyan vásárolhatta meg az ingatlanokat az egyház?

Meghatároztak egy kiváltási keretet, amelyet elkülönítettek a költségvetésből: az első évben egy, a második évben kettő, a harmadik és a negyedik évben négy–négy milliárd forintot. Ennek létszámarányosan mintegy ötödét kapta meg a református egyház az ingatlanok kiváltására. A négy év alatt tehát összesen együtt nem kaptunk annyi pénzt, hogy a Lónyayt kiválthattuk volna, mert azt 2,7 milliárdra becsülték. Én egyébként amellett voltam, hogy az első négyéves ciklusban helyette inkább építsünk ki egy református iskolarendszert, legalább negyven intézményből.

Ha kiváltottak egy–egy épületet, hogyan juttatták azt vissza?

A konkrét ügyeket – a kormány, az adott önkormányzat és az egyház részéről küldött delegáltakból álló – úgynevezett vegyes bizottságok tárgyalták. Ha az egyház visszakérte az ingatlant, magát az épületet, lehet, hogy három év múlva kapta meg, mert akkorra sikerült rendezni az eljárást. Az átadás intézése alatt az önkormányzat tudta, hogy az épületet vissza kell majd adnia, ezért többnyire nem költött rá semmit, a berendezést pedig nem volt köteles átadni. Az adott önkormányzat annyi pénzt kapott kiváltásként, hogy új iskolát tudott építeni, és abba átvitte a korábbi intézmény felszerelését. Az egyház pedig egy lepusztult, üres épülethez jutott. Felbecsülhetetlen értékű segítség, holland és svájci bútorszállítmányok érkeztek, Sárospatak pedig az amerikai magyaroktól kapott támogatást. Ebben az esetben lehetett alulról építkezni, de ez is sok nehézséggel járt, hiszen nem voltak megfelelően felkészült tanárok. Kompromisszumokat kellett tehát kötni: szakmai, emberi vagy vallási területen. Másfajta helyzetet jelentett, ha tokkal-vonóval, vagyis tantestülettel, diáksággal, mindennel együtt vette át az egyház az iskolát. Így az átvétel után rögtön lehetett folytatni a tanítást, de ez esetben hosszú idő kellett a református lelkület kialakulásához.

Mi történt, ha az egyház lemondott a korábbi ingatlanról?

Ekkor az egyház kapta a pénzt, de nem a visszaadáskori, hanem az 1948-as értékét. Megbecsülték ugyanis, hogy maga az épület az azóta eltelt fejlesztések nélkül mit érhetett, és azt a pénzt adták érte.

Hogyan, milyen mintát követve indultak újra az iskolák?

Debrecen volt az etalon, többen mentek oda ismereteket gyűjteni. Voltunk néhányan, akiknek volt tapasztalata református iskoláról, és korábbi dokumentációkhoz is hozzá lehetett jutni a levéltárakban. Sok vita volt például arról, hogy Sárospatakon vagy Pápán induljon előbb újra a református iskola, és Sárospatak lett az első. De természetesen Budapesten is kellett oktatási intézményt létesíteni, így indult a Baár-Madas. A harmadik új református iskola Kecskeméten kezdte meg működését még 1990-ben, majd a következő tanévben egyszerre több mint tíz iskola indult.

Azon a tanévnyitón Pápán Antall József miniszterelnök mondott beszédet.

Antall József dunántúli katolikusként vonzódott a pápai kollégiumhoz, nagyon tisztelte az ottani tanárokat. Megtiszteltetésnek vette a meghívást. A tanévnyitón egyórás beszédet mondott – tőle megszokottan papír nélkül, ami tanúskodott nagy felkészültségéről.

Ön szerint mi jellemzi az egyházi oktatást?

Nagyon nehéz általános képet mondani a református iskolahelyzetről, hiszen rengeteg körülmény befolyásolhatja egy adott intézmény működését. De felmérések szerint elmondható, hogy az egyházi iskolákban lényegesen több olyan diák tanul, aki nagycsaládban él, aki komolyan veszi a tanulást és a munkát, aki segíti a másikat és befogadóbb. Az egyházi iskolákban végzett gyerekek sok esetben olyan életpályát keresnek maguknak, ahol nem feltétlenül a karrier és a pénzkeresés a cél, hanem ahol másokon segíthetnek. Egy iskolát a lelkülete tesz keresztyénné. Ahogyan a tanárok beszélnek egymásról, egymáshoz, ahogyan megszervezik a diákok munkáját, ellenőrzését, szabadidejét. Ahol nemcsak azt követelik meg, hogy a gyerek tiszteljen engem, hanem én is tisztelem őt, látom benne a leendő felnőttet, sőt Krisztusban testvéremet.

Hogyan lehet összefoglalni az elmúlt húsz évet? Honnan hová jutott a református iskolarendszer?

Már maga az, hogy létrejött, isteni csoda, valamint sokak imájának, munkájának, áldozatvállalásának és bizalmának az eredménye. Igazán jó református iskolarendszer kialakulásához azonban még a húsz év is kevés volt. Viszonylag jó irányban haladunk, a mostani református oktatási rendszer működőképes, de még messze vagyunk a Karácsony Sándor-i elvektől. Óriási dolog, hogy van két református tanítóképző, van óvónőképzés, hitoktatóképzés, kántorképzés, tanárképzés. Fontos, hogy a református intézményekben végzett pedagógusok a református közoktatásban dolgozzanak. Az is elengedhetetlen, hogy akik a református intézményekben tanulnak, kapcsolódjanak be a gyülekezetekbe. Azt gondolom, hogy a református iskolákban a legfontosabb három személy az igazgató, a vallástanár és az énektanár.

Milyen úton lehet tovább haladni a református iskolarendszerben?

A közeljövőben körülbelül harminc önkormányzati intézmény átvétele várható. Átvenni akkor szabad, ha az intézmény színvonalát és a szellemiségét biztosítani tudjuk, de az is kétségtelen, hogy valószínűleg ez most az utolsó alkalom az átvételre. Az oktatási rendszerünknek előrelátóbbnak kellene lennie. Kevés szakképzésünk van, szükség lenne ipari, mezőgazdasági és egészségügyi szakképző intézményekre. Fel kell készülni a hit- és erkölcstan kötelező bevezetésére, és a hittantanárok mellett erkölcstantanárokat is képezni kellene. Nagy dolognak tartom a cigány szakkollégiumot. Fontos lenne az is, hogy minden egyetemi városban legyen református vagy protestáns szakkollégium, ahol a különböző egyetemeken tanuló diákok református szellemiségű külön képzést kapnának. Emellett át lehetne tekinteni az utánpótlásképzést és a vezetőképzést. Református emberek mindig lesznek Magyar­országon, ezért meg kell őrizni az iskolák szellemiségét. Azok az iskolák fognak megmaradni, amelyek kovászként tudnak működni.

T. Németh László

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2012. június 17-i számában)

Reformatus.hu a közösségi oldalakon

Asztali verzió