Itt az ideje visszatérnünk hitünk és reménységünk örök forrásához

2011. november 26., szombat

Félő, hogy a jászolban fekvő Jézus “gyerekes” képe, és az ezzel járó szentimentális gondolatok elfeledtetik velünk, miért is küldte el Isten az ő egyszülött Fiát az idők teljességében – írja áhítatában advent első vasárnapja alkalmából Pecsuk Ottó református lelkipásztor, a Magyar Bibliatársulat főtitkára.

“Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.” (Tit 2,11-14).

A jászolban fekvő kisded Jézus képe köszön ránk mindenhonnan ezekben a hetekben. Képeslapokon, könyvek borítóin, filmekben, óvodások–iskolások színpadi jeleneteiben, még az énekeinkben is. Félő, hogy annyira a retinánkba ég ez a kép, hogy elfeledteti velünk az advent és karácsony valódi üzenetét. Félő, hogy a jászolban fekvő Jézus “gyerekes” képe, és az ezzel járó szentimentális gondolatok elfeledtetik velünk, miért is küldte el Isten az ő egyszülött Fiát az idők teljességében. Nagy veszély ez, mert éppen karácsonykor látszik meg igazán, milyen égető életkérdésekkel is kellene megbirkóznunk, és éppen a legfontosabb időszakról mondunk le így, amikor válaszokat kereshetnénk és adhatnánk a békesség és a boldogság utáni hiábavalónak tűnő vágy kérdéseire. Úgy érzem azonban, hogy Pál apostol Tituszhoz írt levelének fentebb idézett sorai segítenek a válasz megtalálásában.

Pál ebben a levelében fiatal tanítványát, Tituszt látja el jó tanácsokkal a gyülekezetvezetői feladatok ellátásához. A krétaiak – mind az antik irodalom, mind Pál levele szerint – híresek voltak laza erkölcseikről és lustaságukról. Pál a saját költőik közül idéz egyet, amikor azt írja: “A krétaiak mindig hazudozók, gonosz vadállatok, lusta, falánk népség.” Ezekből az emberekből kellett tehát hívő gyülekezetet szerveznie Titusznak, és vélhetően nagy szüksége volt Pál tanácsaira. Első látásra azt gondolhatnánk, hogy ennek a történeti szituációnak semmilyen kapcsolópontja sincs a mi helyzetünkkel, pedig ez nem így van. Pál akár ma is mondhatná ezeket a szavakat: “Minden tiszta a tisztának, de a fertőzötteknek meg a hitetleneknek semmi sem tiszta, sőt szennyes mind az elméjük, mind a lelkiismeretük. Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják, mert utálatosak és engedetlenek, és minden jó cselekedetre teljesen alkalmatlanok.” Félve írom le, de ez úgy hangzik, mint egy reprezentatív felmérésen nyugvó látlelet a kortársainkról.  Mintha azokról beszélne Pál, akik bármilyen természetfeletti vagy ezoterikus hókuszpókusz iránt nyitottak, ami azzal kecsegteti őket, hogy segítséget nyújthat a mindennapok küzdelmeiben. Sőt, a kortársaink többsége még akár Isten létét sem zárja ki a lehetőségek hosszú listájából, anélkül ugyanakkor, hogy ezzel kapcsolatban akár a legkisebb egzisztenciális elkötelezettséget is érzékelné. Így gondolkodik a karácsonyi örömhírről is: mindenki tudja, hogy valami kivételes és csodálatos történ(hetet)t ott az első századi Betlehemben. De már csak nagyon kevesek készek elfogadni, hogy mindennek az ő életükhöz is köze van.

Pál arról beszél, hogy a keresztyéneknél ennek nem így kell lennie. Különbözőségünk és eltérő viszonyulásunk oka a karácsony-eseményben rejlik:  “Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban...”

Pál annak a gyakorlati következményéről beszél, amit Isten eljövetele jelentett ebbe a világba:  újszülöttként, a létező legerőtlenebb életformaként jött közénk: “önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól.” Jézus Krisztus azért jött, hogy megtisztítson bennünket a bűneinktől, de azért is, hogy elválassza egymástól azokat, akik ezt a gyógyítást elfogadják, és azokat, akik nem. Számunkra, akik elfogadjuk ezt a tényt, mint ami ránk nézve is érvényes, mindez az önfegyelem, az önmegtagadás és az istentelenség elutasításának forrásává válhat(na). A feltételes mód azért fontos, mert anélkül, hogy túlságosan pontosan definiálnánk a “hitetlenséget” és a ”világi kívánságokat”, leszögezhetjük, hogy nem sok eredménnyel büszkélkedhetünk ezen a téren:  józanság, igazságosság és kegyesség (vagyis Isten és felebarátaink feltétlen szeretete), csupa-csupa kiáltó hiányosság, még a mi keresztyén életünkben is. Éppen ebben az időszakban érezzük, mennyi elmaradásunk van ezeken a területeken.   Ha komolyan vesszük a karácsonyi üzenetet, ráébredhetünk a hiányosságainkra, és megpróbálhatjuk rendbe hozni a kapcsolatunkat felebarátainkkal, hogy végre “igazságosan”, és Istennel, hogy végre “kegyesen” élhessünk. Pál szerint ezzel járna, ha komolyan vennénk mindazt, ami karácsonykor történt az idők teljességében. Ebből érthetnénk meg, hogyan élhetünk végre “Krisztus szerint”, hogyan szolgálhatjuk Istent helyesen, és hogyan fordulhatunk el azoktól a “világi kívánságoktól”, amelyek azokat jellemzik, akik képtelenek komolyan venni és magukra alkalmazni karácsony örömüzenetét.  Pál szerint ebben az esetben az életünk kiegyensúlyozott lenne, harmóniában felebarátainkkal és Istennel. Mindez Jézus Krisztus születésének logikus és világos teológiai következménye.

Ezért bármilyen jól essenek is, nem a karácsonyfa illata, a gyertya fénye vagy a lágy karácsonyi háttérmuzsika fogja elhozni számunkra a barátainkkal és családtagjainkkal vágyott harmóniát, hanem a karácsonyi hit komolyan vétele. Hit abban a Jézus Krisztusban, aki élő bizonyítékaként született meg Isten  gyógyító kegyelmének. Ha képessé válunk erre a hitre, minden kapcsolatunkban megújulhatunk és megerősödhetünk.

Miközben látjuk magunk körül a kétségbeesett sietést és kapkodást a boldogság vagy legalább a boldogság egyfajta kábító illúziója után, Pál apostol arra int bennünket, hogy anélkül, hogy elfogadnánk a Jézus Krisztusban megjelent kegyelmet, a karácsony nem is lehet más, mint hiábavaló emberi küzdelem azért, hogy megteremtsük magunk körül egy olyan harmóniát, ami nem is létezik.

Fontos üzenete még az apostol szavainak, hogy felelősek vagyunk ennek a továbbadásáért.  Mindannyiunknak vannak rokonai, barátai és olyan ismerősei, akiket szorongat a harmónia utáni vágy. Rajtunk is múlik, hogy meghallják-e az örömhírt: Krisztus értük is megszületett. A mi feladatunk, hogy megtudják: Krisztus mindent megváltoztatott. Mivel Isten emberré lett, az emberlét teljesen új dimenziót öltött. Jézus a saját élete ajándékával kapcsol minket önmagához, és a saját példájával mutatja meg, hogy Istennek mi az akarata velünk: hogyan éljünk, hogyan legyünk igazán az ő népe. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a legnagyobb létező feladat: továbbadni, hogy Jézus Krisztus születése mennyire túlmutat azon a negédes betlehemi helyzetképen, amit a boltok kirakataiban látunk. Jézus Krisztus születésének ajándékában Istennek az a szabadító kegyelme lett nyilvánvalóvá, amit meg nem érdemelhetünk, mert ahhoz túl drága, csak ajándékba kaphatunk. Ez a kegyelem azonban nem valami birtokolható és mozdulatlan dolog. Kapcsolatainkban ölt testet, ezek a kapcsolatok pedig választ várnak azoktól, akik között létrejönnek. Ilyen válasz az az éthosz, viselkedési minta, amelyről Pál beszél a Tituszhoz írt levelében. Magába foglalja a hitetlenség és a világi kívánságok elvetését, hangozzék mindez bármilyen archaikusan is a ma emberének. Józanságot, igazságosságot és kegyességet foglal magába. Mert ezek együtt járnak azzal a törekvéssel, hogy ki akarjuk ábrázolni a saját életünkben a karácsonyi örömüzenetet. Együtt járnak azzal, hogy Isten népe vagyunk.

Ez tehát az üzenet, amit tovább kellene adnunk ezekben a napokban azoknak, akik fontosak nekünk. Hát, nem jó érzés arra gondolni, hogy még mi keresztyének sem tudjuk felmutatni az életünkben azt, amit hirdetnünk kellene másoknak. Ha azonban így érzünk, gondoljunk Pál üzenetére: “várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését.” Pál nyilvánvalóan Krisztus két eljöveteléről tud. Az első – ahogy fentebb már leírtuk – a hitünk alapja. A másodikban pedig reménykedünk. Az advent és a karácsony éppen annyira szól Krisztus második, mint első eljöveteléről. A második eljövetel reménye minősíti az első eljövetelbe vetett hitünket. Ha nem él bennünk a második eljövetel reménye, az elsőbe vetett hitünk is éppen olyan ingatag és sekélyes hitté válhat, mint a nem keresztyéneké.

Ha hívő zsidó testvéreinkre nézünk, különös látni azt az elkötelezettséget Isten ígéretei iránt, ami a Messiás iránti várakozásukban ölt testet. Az ilyen hit bármilyen üldöztetést és nehézséget elvisel, egyszerűen azért, mert világosan tudja kire vár. Jézus Krisztus már eljött karácsonykor, de a mi feladatunk ébren tartani visszajövetelének reményét. Legyen karácsonyi reménységgé is a karácsonyi hit. Hirdessük úgy a karácsony üzenetét, hogy nyilvánvalóvá váljék a hallgatóink számára, hogy mi még várunk a reménység beteljesedésére. A karácsony nem csupán Istennek a távoli múltban adott ajándéka. Olyan ajándék, amelynek a hatása ma is tart, és meghatározza a jövőnket. Azért adta a Fiát, hogy hihessünk benne, és várhassunk a visszajövetelére. Pál apostol szerint ez így egyben, egy csomagban tekinthető karácsonyi örömüzenetnek. Ahogyan ő mondaná, vizsgáljuk meg magunkat, hogy vajon elég erős-e a hitünk. Ha nem, ideje imádkozni ezért. Ha még nem egészen igaz ránk a gonoszságtól való tartózkodás, a tisztaság, és a jó cselekedetekre való felkészítettség, akkor adventben itt az ideje visszatérnünk hitünk és reménységünk örök forrásához, Jézus Krisztushoz.

Pecsuk Ottó

Reformatus.hu a közösségi oldalakon

Asztali verzió