Közel száz éven át, három generáción keresztül működött az a vállalat, amit az 1850-es években alapított a mélyen hívő református családból származó Gerenday Antal (1818–1887). Egy ácsmester sírkőkészletét és sírkőkereskedelmi jogát vásárolta meg, majd pesti műhelyéből elindulva fokozatosan az ország legjelentősebb síremlékeket készítő vállalkozójává vált. Nemsokára már az Dunántúlon, Piszke, Süttő és Lábatlan környékén több kőbányát is megvett vagy kibérelt, ezzel is erősítve piaci pozícióit.
A Gerenday család reformátusságát nemegyszer nagyvonalú jótékonykodással is bizonyította. A Dunamelléki Református Egyházkerület részére 1861-ben a Rádayak könyvtárának a megvásárlásában nyújtott segítséget, bátyjával pedig ösztöndíjat hozott létre a pesti teológia vidéki hallgatóinak támogatására. Gerenday Antal több egyházi tisztséget is vállalt: a Pesti Református Egyházközségnek presbitere, a lábatlani gyülekezetnek tiszteletbeli főgondnoka volt.
A sikeres üzletember halála után Béla fia, majd unokája, ifjabb Antal vette át a vállalkozás irányítását, egészen annak a második világháborút követő államosításáig. A Gerendayak majd százéves kőfaragói tevékenysége során műhelyeiből megannyi – nem csak református – nagyság síremléke mellett például számos Kossuth-szobor is kikerült, de a gályarabok debreceni emlékoszlopa is az ő alkotásuk.
Itt „lakik" most Vörösmarty Mihály
A Nemzeti Sírkert Fiumei úti főbejáratán belépve mindjárt jobbra fordulunk. Az őszi színekbe öltözött hársfák sora alatt követjük a kerítés és a neki támaszkodó sírok vonalát. Ezek a 19. század közepén megnyitott temető legrégebbi nyughelyei: az egykori Pest magyar, német és szláv ajkú polgárai fekszenek itt. Azoknak a családoknak a tagjai, akik lerakták a főváros világvárossá válásának az alapjait. „Ezért is szomorú, hogy ilyen méltatlan állapotban vannak ezek a sírok" – jegyzi meg Millisits Máté a porló kövek láttán.
A düledező emlékek sorából azonban hamarosan kitűnik egy olyan, amelyik kiváló állapotban van. Bár a katolikus felekezetű Vörösmarty Mihály nyugszik benne (1800–1855), református vonatkozása, hogy Gerendayék készítették. Ez volt az első, szimbolikus értékkel bíró megrendelésük, és amikor a makettjét bemutatták az 1862-es londoni világkiállításon, a ‛48-as emigráns magyaroknak nagy örömet szereztek vele. A Szózat szerzőjének a temetése itthon is felért egy tüntetéssel: több tízezren kísérték utolsó útjára a költőt, a passzív ellenállás részeként ezzel is tiltakozva a Bach-korszak elnyomó politikája ellen.
Gerenday Antal alkotása két részből áll: egy, a római kort idéző tumbából, azaz egy koporsó alakú sírkőből, amit öntöttvas rács vesz körbe, valamint egy, a temetőfalra állított kőtábla, rajta egykereszttel, az elhunyt nevével és életének évszámaival. A kőtábla csúcsán a temetőkerítés fölé nyúló lant utal Vörösmarty Mihály mesterségére.
Arany estéje
Néhány lépésnyire Vörösmartytól, utunk bal oldalán egy kereszteződésnél kialakított kis téren a korszak nagy református poétájával, Arany Jánossal (1817–1882) találkozunk. Bár az ő síremléke most kakukktojás, hiszen nem Gerendayék készítették, mégis megállunk itt kicsit, hogy a százharminc évvel ezelőtt elhunyt költőre emlékezzünk.
Későbbi, így az előbbinél ünnepélyesebb, az ókori temetkezési hagyományt idéző síremlék Aranyé. Kő- és márványtalapzatán egy oroszlánlábakon álló bronzkoporsón az elhunyt neve olvasható, tetején egy bronzból készült, hervadhatatlan koszorúval és pálmaágakkal. Arra az esetre helyezték el ezeket itt, ha a hálátlan utókor megfeledkezne nagyjairól, és elmulasztaná virággal díszíteni a sírjukat. „Örömmel látjuk, hogy erről jelen esetben szó sincs, hiszen – Vörösmartyéhoz hasonlóan – friss virágok vannak a Toldi szerzőjének sírján is" – teszi hozzá megnyugodva útikalauzunk.
A sírral tehát nincs baj, annál inkább a méltatlan környezetével: közvetlen közelében ugyanis a munkásmozgalmi panteon szocreál emlékfala hirdeti, hogy akiket ide temettek, „a kommunizmusért és a népért éltek". Csúnya seb ez a temető történetében. A múlt század második felében a kádári diktatúra apparátusa számára tartották fönn a sírkertet, mások nem temetkezhettek ide, és számos régi sírt elpusztítottak, jobb, de ritkább esetben áthelyeztek azért, hogy a rendszer kiváltságosai Batthyány, Deák és Kossuth közelébe temetkezhessenek.
A református 19. század
A haza bölcse, Deák Ferenc mauzóleuma felé indulunk. Az oda vezető platánsorra érve egy újabb Gerenday-síremlék vár minket. Szász Károly (1829–1905) dunamelléki püspök nyugszik az egyszerű, fekete gránitból faragott obeliszk alatt. Az ő és felesége nevén, valamint az életüket közrefogó évszámokon kívül csak a sírkőgyár névjegye és két, az elhunytak számára nyilván kedves bibliai ige olvasható rajta (Jn 11,25 és 2Tim 4,7). Megkapó ez a visszafogottság, ha arra gondolunk, a korszak milyen jelentős személyiségről van szó személyében: a gyorsan fejlődő Budapesten a belmisszió, az új gyülekezetek alapításának támogatója volt, és kiváló műfordító, amiért a Magyar Tudományos Akadémia is a tagjai közé választotta. Sírja sajnos javításra szorul, mert a kövek között a földmozgások miatt mára jelentős rés támadt.
Valamivel odébb találjuk a korszak másik neves alakjának, Ballagi Mór (1815–1891) teológusnak a fekete, csak az elhunyt nevét, évszámait és egyik sarkában a Gerenday és fia-márkajelzést feltüntető obeliszkjét. „A liberális teológiai gondolkodás jeles képviselőjét életében sokan támadták kétség kívül merész nézetei miatt, ám meg kell említeni, hogy kortársai mellett ő is sokat tett a 19. századi Budapest református életének felvirágoztatásáért" – hangsúlyozza Millisits Máté, és példákat is említ: kortársaival a magyar teológiai gondolkodásújrateremtője, a pesti teológia egyik alapítója, műfordító, nyelvész és szótáríró volt.
Pár lépésre innét ugyancsak egy neves 19. századi püspök, Török Pál (1808–1883) Gerenday-féle fehér obeliszkje áll. Feliratából kiderül, ki volt ő, mikor élt, és hogy élete párja is itt nyugszik. A hátoldalán pedig ez áll: „Felejthetetlen lelkészének a pesti református egyház." A lelkipásztor a nemzeti gondolat szószólója és a ‛48–49-es események támogatója volt, részt vett az első protestáns hetilap, a pesti teológia és a pesti református gimnázium elindításában, de a nevéhez köthető a Ráday-könyvtár megvásárlása is. A sírgondozás szép példáját állítva mások elé az emlékhely kiváló állapotban van. Néhány éve történt felújítása ugyanis a lónyays öregdiákok, a Kálvin téri gyülekezet, a Dunamelléki Egyházkerület és a leszármazottak összefogásában valósult meg.
Kiss Sándor
Megjelent a Reformátusok Lapja 45. számában
Fotók: Sereg Krisztián