Csillagos toronydíszeink üzenete

2014. január 24., péntek

Csillagos toronydíszeink a magasban arra emlékeztetnek, hogy Isten megkönnyítette a feltekintést, mert mélység és magasság megváltó találkozását teremtette meg. – Az idei ökumenikus imahét egyik fő kérdése: mit tanulhatnak egymástól az egyházak? Fekete Károly írása arról, hogy a reformátusok az isteni kegyelemre mutató csillaggal gazdagítanák az ökumenét.

A Krisztus egyháza sokszínű egységéhez, gazdag mondanivalójához a legtöbb templomunk tornyán látható jel-csillag – csillag-jel üzenetét illeszti oda a magyar reformátusság. Csillagos toronydíszeink – olykor a hűségre-éberségre, bűnbánatra-imádságra hívó kakas-ábrázolással (Mt 26,75) kombinálva – igehirdetők, mert üzenetük van.

A legdirektebb textus felidézése előtt eszünkbe juttatják a „csillagos olvasmányokat”. Az Ószövetségből Bálám példabeszédét, amikor Jákób csillagáról jövendöl: „Látom őt, de nem most, szemlélem, de nem közel. Csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből.” (4Móz 24,17) Az apostoli olvasmány egyrészt Péter második leveléből tanít: „Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.” (2Pt 1,19) De fontos még „a hét csillag titkát” felfedő János látomására is utalnunk: „…jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.” (Jel 1,16)

Ezt a három olvasmányt a legegyértelműbb csillag-textus, a betlehemi csillag története köti össze, amikor a napkeleti bölcsek elmondják: „láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. … és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.” (Mt 2,2b. 9-10)

Ezekből az igékből felragyog a csillag-prédikáció üdvtörténeti üzenete Isten egyetemes egyházához szólva.

A jel-csillag – csillag-jel Isten dicsőségének szimbóluma, mert rámutat, hogy ekkor és itt szólalt meg a karácsonyi doxológia: Dicsőség, mennyben az Istennek! Ezért a református szólam Krisztus egyháza sokszínű egységében nem némulhat el: Egyedül Istené a dicsőség! – Soli Deo Gloria! Ahol Istené a dicsőség, ott senki és semmi nem rendelkezik azzal a végső tekintéllyel, amely Istené, aki előtt meghajlik minden térd (Fil 2,1-11). Ebből a kulcsmondatból következik, hogy akinek a térde csak Isten előtt hajlik meg, annak a dereka nem válik hajlongóvá, s a gerince nem lesz gumírozottá. Fel tud egyenesedni, felfelé tud tekinteni még a nyomorúságok, a bajok és a hátratételek között is, tudva, hogy ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!? Szembe tud nézni önmagával, saját korával. Nem magának követel, és nem magának keres dicsőséget, hanem azt egyedül Istennek adja meg.

A csillag-jel Isten dicsőségéhez vezérel. A bölcsek maguk mondták el a közeledés állomásait: láttuk az Ő csillagát, eljöttünk, imádjuk Őt. Meglátni — mozdulni — imádni: ma is ez kell az Isten útján való járáshoz, az Ő imádásához, a doxológia megszólaltatásához! A felfedezett és követett világosság tesz bölcsekké. Isten sötét korokban, válságos körülmények között is ad világosságot, inspirációt, mennyei fényt, amely a hétköznapi élet fásultságából és taposómalmából csodaszerű utat mutat az Ő ünnepi dicsőítéséhez.

A bölcsek közösségben maradtak. Nem a rekordok könyvébe akartak bekerülni a csillagkövetés világrekordjával, hanem együtt óhajtották a célba érést, az isteni gyermek megtalálását, és az istentisztelet áldását. Menet közben istentiszteleti közösséggé értek.

A jel-csillag – csillag-jel a Krisztus-jelenlét szimbóluma. A betlehemi csillag a felett a ház felett állt meg, ahol Krisztus lakozott. Az első karácsonykor, a betlehemi mezők fölé teremtett égbolt engedelmeskedni volt kénytelen a Teremtő Úrnak: a csillagok meghajoltak „a” CSILLAG előtt, mert megszületett a Mennyei Gyermek.

Csillagos toronydíszeink a magasban arra emlékeztetnek, hogy Isten megkönnyítette a feltekintést, mert mélység és magasság megváltó találkozását teremtette meg. Meghajlította egeit, hogy Jézus Krisztus testté lételével szétválaszthatatlanul összekösse az eget és földet, a menny-magast és a földi alacsony helyeket. Jézus Krisztusban könnyebbé vált az Istenre találás és egyben az otthonra találás is. Jézus Krisztus megjelenése kikerülhetetlen csúcspontja az Isten és ember kapcsolatának. Nem a történelem, nem a természet, nem is a lelkiismeret juttat el Istenhez, hanem egyedül Krisztus (Solus Christus), Ő az út vissza az Atyához. Mellette, mint Üdvözítő és Közbenjáró mellett nincs alvállalkozó és társmegváltó. Nincs más kijelentésforrás, Szentírás-pótlék, Ő senkivel nem osztozik a megváltásban és a megváltóságban.

A jel-csillag – csillag-jel a kegyelem hírnöke. A 16. század gazdag énekkincsének egyik ismert gyöngyszeme, a hamburgi Philipp Nicolai (1556-1608) verse segít ezt emelkedettebben megfogalmazni:

„Szép tündöklő hajnalcsillag,
Ki kegyelemmel felragyog,
Jessének szép vesszeje,
Dávid királynak magzatja,
Sok királyoknak királya,
Lelkemnek vőlegénye:
Kedves, kegyes, kellemetes,
Ékes és gyönyörűséges,
Gazdagsággal dicsőséges.”

(Ref. Énekeskönyv 296. dicséret)

Ennek a Krisztusnak a kegyelme életet átalakító erő. A kegyelem felfedezéséhez pedig nélkülözhetetlen a hit (sola gratia – sola fide). A kegyelmes Istenre talált Luther nagy felismerése, hogy az igaz ember hitből él. Kálvin pedig továbbviszi e gondolatsort, s folytatja azzal, hogy Isten kegyelmére nem lehet más az ember válasza, csak a hálás élet, amely az Isten színe előtt zajlik. Kálvin és Zwingli rátette az életét arra, hogy megéljék maguk is: nincs az életnek olyan területe, ami ne tartozna Istenre. Nincs semmi, ami más elbírálás alá esne: sem ráció, sem érdek, sem kényelem... Az egész élet a Krisztus királyi uralma alatt áll, ezért úgy gondolták, hogy a keresztyén ember felelőssége túl kell lépjen a gyülekezet, az egyház határain. Ez a felszabadultság aktivitásra készteti az embert, hogy átalakítsa környezetét, formálja társadalmát, egyéni életében pedig igyekezzen a megszentelődésre.

A jel-csillag – csillag-jel már egészen korán a pogánymisszió jelképe lett. Aranyszájú Szent János (Chrysostomos) a megkeresztelteket az újjászületés csillagainak tartja, akik fényesebbek az ég csillagainál. „Csillagok a földön az által, aki a mennyből ragyog a földre. Nem is csak a földön vannak csillagok, hanem nappal is vannak csillagok! Ez ismét csoda. Nappal csillagok, melyek ragyogóbbak az éjszaka tündöklőknél. Amazok ugyanis a Nap felkelte után láthatatlanná válnak, emezek az igazságosság Napjának felragyogásával még inkább felragyognak. Láttál valaha csillagot ragyogni akkor, amikor tündöklik a Nap? A teljesség feltűnésekor amazok eltűnnek, emezek a teljesség megkezdődésével még jobban ragyognak. Amazokról mondja is az evangélium: az ég csillagai lehullanak, ahogyan lehullanak a szőlő levelei, emezekről pedig ezt mondja: az igazak pedig ragyogni fognak a mennyek országában mint a Nap (Mt 24,29; Ézs 34,4; Mt 13,43).” /Részlet a III. keresztségi katechézisből./

Szívből kívánjuk, hogy a Keresztyén Testvéreinknek átadott ajándék-csillag emlékeztessen az üdvtörténet Urára, aki ma is erőt és bátorságot ad továbbmondani és megélni a csillag-prédikáció üzenetét! 

Fekete Károly, kép: Vargosz, Kalocsai Richárd

A szerző a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora. A fotó a budapesti Kálvin téri református templomban tartott ökumenikus istentiszteleten szimbolikusan átadott lelki ajándékokat ábrázolja. A reformátusok egy csillaggal ajándékozták meg a többi egyházat, mely az isteni kegyelemre emlékeztet.

Figyelem!

A Reformatus.hu megújult

Ön a Magyarországi Református Egyház korábbi weboldalán jár, amelyet 2020. április eleje óta nem frissítünk. Az itt található információk már elavultak lehetnek. Kattintson és látogasson el megújul honlapunka.