A harmadik adventi gyertya fénye Jézus kitartó várakozására irányítja figyelmünket. Vad Zsigmond esperes írása advent harmadik vasárnapjára.
„Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám.” (Zsolt 40, 2)
„De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen.” (Ézs 30, 18)
„Az én Atyám házában sok hajlék van…elmegyek helyet készíteni a számotokra” (Jn 14, 2)
A három igeverset egy szó köti össze: várni. Ezek az igék más tartalommal, más összefüggésben, más korszakban, más helyszínen hangzottak el, de a közös bennük: a várakozás. Az első az ember, a második és a harmadik az Szentháromság Isten várakozásáról szól. Az első kettőben szó szerint olvasható a várakozás szó, a harmadik igében – Jézus szavaiban – pedig rejtetten, de annál erőteljesebben van benne.
Óriási dolog, ha valaki tud türelemmel várni ebben a rohanó, hihetetlenül felpörgetett ritmusú világunkban. Várni az Istenre, várni az ő ígéreteire. Várni arra, hogy majd ő közbelép és cselekszik. Várni arra, amit mond, amit kijelent. Várni arra, akit ő küld. Várni Ő magára. Szinte már közhelyként hangzik: annyira sietős a dolgunk, annyira nincs időnk semmire és senkire sem. Legtöbben szoros időrendbe vagyunk befogva. Nyomasztanak a terminusok, melyeket mi magunk, vagy pedig mások tűztek ki nekünk. S mivel ez szorongat bennünket, mi is szorongatunk másokat. A „türelem” és a „várakozás” szavak nyelvünkben szinte már idegen szavakká váltak. Úgy csengenek, mint valami mesebeli, egy réges-rég elsüllyedt világ tulajdonsága. Nem kellene ennek így lenni!
A várni, várakozni tudó emberek egészen biztosan a kisebbséghez tartoznak. Mert mi mindnyájan azonnal akarunk mindent, nem csak a használati tárgyakat; nem csak a vagyont, hanem az érzéseket is, mint amilyen a bizalom és a szeretet. A tapasztalatot, a bölcsességet és a tudást is azonnal akarjuk. Nem véletlen az, hogy a gyors nyelvtanulást (relaxációs módszerrel) hirdető tanfolyamok mennyire népszerűek. Néhány perc alatt akarunk bizonyos képességeket elsajátítani. Néhány perc alatt elkezdeni és már be is fejezni kapcsolatokat. Néhány perc alatt akarunk eredményt látni. Enni, szeretni, élni, mindent csak gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Erre biztatnak a reklámok, és a bevásárló központok, plázák idejekorán feldíszített fenyőfái, hogy ezzel azt a látszatot sugallják, hogy az ünnepre nem kell már várni, ha úgy akarjuk az éppen ott, és éppen akkor elkezdődhet.
De aki várni tud, az tudja, hogy a gabonának növekednie kell, a gyümölcsnek meg kell érnie. Mindehhez időre van szükség. Meg kell hát újból tanulnunk várni! Akik várni tudnak, azok megtapasztalták már, hogy az ő hozzájárulásuk nélkül is létrejöhet valami, ami meggazdagítja az életüket. Ami Istentől jön, amit ő eleve elrendelt és elvégzett, s az nincs a mi tulajdonunkban, nincs a mi birtokunkban.
Mi nem bizonytalanra futunk, mert tudjuk, kire várunk. „Várva vártam az Urat” – csodálatos megtapasztalása volt a zsoltárosnak, hogy nem volt hiábavaló a várakozása, mert átélte a csodát: „és ő lehajolt hozzám”.
Akár az első adventi időre gondolunk, amely a Jézus születése előtti időszakot jelöli, akár a második adventre, amelyben most élünk, mind a kettőben a várakozás a meghatározó. Mindkét időszakban a várakozás alanya az ember. Azaz mi magunk vagyunk azok, akik várunk, akik a várakozás időszakát éljük át. Rajtunk van a hangsúly. Azonban az igazi adventnek van egy másik megközelítése is, egy másik igazsága is, amelyről ritkábban esik szó, ez pedig az, hogy nemcsak mi várunk, hanem ránk is vár valaki. Isten vár. Isten is vár ránk. Az az ember képes megérteni az advent igazi titkát, lényegét és üzenetét, aki nem felejti el, sőt tudatosul benne: Isten vár rám. Erről szól az ézsaiási ige: „De még vár az Úr”.
Egyetlen ember sem maradhat életben, ha senki sem vár rá. Az ember földi élete is úgy kezdődik, hogy várnak rá. Ma egyre többen vallják a lélekkutatók közül, hogy alapvetően meghatározza egy-egy ember életét az, hogy hogyan várták őt akkor, amikor még meg sem született. Igen, sok minden függ attól, hogy az édesanya, az édesapa, a családtagok mennyire készültek az újszülött fogadására? Hiszen a várakozás meghatározza a megérkezést. A kis jövevény lelki-testi fejlődését nagymértékben befolyásolja az, hogy hogyan vártak rá. Kit hogyan vártak, ez végigkíséri az egész emberi életet.
Egész életutunkat jellemzi, hogy szükségünk van arra, hogy várjanak ránk. Aki hosszú és fárasztó útról tér haza, azt reméli, hogy valaki várja a vasút- vagy buszállomáson vagy a repülőtéren. Mindenki szeretné elmesélni az élményeit és megosztani a fájdalom és az öröm pillanatait valakivel, aki otthon maradt, és várta a hazatérését.
Találóan fogalmazott az egyik magyar filozófus: „Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hova is rohan és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.” (Ancsel Éva) Alapvető igazsága emberi létünknek: csak az tud várni, akire várnak. De egyáltalán nem lényegtelen, hogy hogyan várunk, és hogy hogyan várnak ránk.
Jézus példázata a tékozló fiúról úgy mutatja be az atyát, mint aki úgy tékozolja szeretetét, hogy egyik fiának elébe fut, a másiknak pedig utána megy. Aki csupa kezdeményezés, bátorítás, nyitottság, megbocsátás és megértés. A jézusi példázatban az atya igaz jellemzője az állítmányok gazdagságából érthető meg: „Meglátta, megesett rajta a szíve, eléje sietett, nyakába borult, megcsókolta, kijött, kérlelte." Igen, éppen ilyen a mi mennyei Atyánk. Sok mindent nem érünk fel ésszel Isten dolgaiból, de talán legkevésbé értjük azt, hogy milyen lelkülettel vár ránk. Ezt fejezi az egyik ismert énekversnek ez a sora: „Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza, Jöjj a messze tájról, óh, jöjj haza!” Ő úgy vár, hogy elénk siet; úgy vár, hogy lehajol hozzánk; úgy vár, hogy már el is indult, és jön felénk.
Milyen jó abban a bizonyosságban élni, hogy tudhatjuk: a mi feltámadott Urunk, Jézus Krisztus vár ránk. Azért ment el helyet készíteni, mert azt akarja, hogy ahol ő van, mi is ott legyünk. Vár ránk az Isten országában, ahol sok hajlék van. Ezzel az élő reménységgel a szívünkben élhetünk adventben és ünnepelhetünk karácsonykor. Úgy legyen!
Vad Zsigmond
A szerző református lelkész, a debreceni egyházmegye esperese, a Zsinat külügyi és ökumenikus bizottságának elnöke.