„Isten az Ő Egyszülött Fiában, a Szentlélek által ma is kopogtat a szívünk ajtaján, ahogyan tette az angyal által Máriával" – Szalay Kont esperes áhítata advent negyedik vasárnapjára.
Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége. (Lukács 1,30-33)
Az Úristen azt akarta, hogy legyenek ünnepeink, hogy legyen olyan nap vagy olyan időszak, amit megszentelünk, amit odaszánunk neki, mert az nekünk használ. Valaki egyszer azt mondta, hogy az ünnep nem más, mint egy asztalhoz ülni Istennel. Ahogyan az étkezés megadja a nap ritmusát, ahogyan közösséget teremt, mert nem jó igazán egyedül enni, és ez a közösség a teljesség felé segít minket, ugyanígy van az Adventtel is. Az Advent megadja az egyházi év ritmusát, hiszen ezzel kezdődik, közösséget teremt, mert eljön a várt vendég, aki a teljesség felé vezet minket. Arra készülünk, hogy eljön a Vendég, egy asztalhoz ül velünk, és Ő nemcsak vendég, hanem egyben házigazda is, aki vállalja velünk a közösséget, és a nagy ünnepen mi ülhetünk oda az Ő asztalához, ami a teljességet kínálja.
Elérkeztünk Advent negyedik vasárnapjához. Igénk egy fiatal nő életének meghatározó eseményébe enged bepillantást. Nekünk, mai olvasóknak, igehallgatóknak talán furcsa, de nagyon sok botránkozást okozhatott ez a történet. Miért küldte az Úr Gábrielt pont Galileába? Mert az még csak-csak érthető lenne, hogy a jeruzsálemi templomban, szertartás végzése közben megjelenik egy papnak (Zakariás). De éppen Galileában? Éppen Názáretben? Hiszen így gondolták: „Származhat-e valami jó Názáretből?" (János 1,46) Ráadásul pont egy nőhöz szól az angyal. Izráelben abban az időben az asszonyoknak nem is köszöntek. Minden, ami együtt jár Gábriel látogatásával, Mária számára is megdöbbentő. Ő mindvégig hallatlan méltósággal és nyugalommal fogadja a meglepő közléseket.
Számára is hangzik a biztatás: Ne félj! A kegyelembe fogadás mindenkor valamilyen szolgálatra való elhívás. Máriának egy soha nem volt és soha többé meg nem ismétlődő megbízatás és felhatalmazás az, amit el kell vállalnia. Foganni fog és fiút fog szülni, akit Jézusnak kell elneveznie. A gyermek – Isten neve kiejtését megkerülendő – a Magasságos Fiának fog neveztetni. Józsefen keresztül lép be az ígéretek sorába Dávid trónja, mely neki adatik. A történetben nem a részleteken van a hangsúly, hanem a lényegen. Ez pedig az, hogy Isten belép az emberiség történetébe. Ez most először egy leány életén át történik meg, és itt azt tapasztalhatjuk meg, hogy amikor Isten így intézkedni kezd az ember életében, az mindig azzal jár, hogy szétfeszíti az ember gondolatainak és útjainak kereteit. Az Ő útjai és a mieink, az ő gondolata és a mieink sohasem ugyanazok. De lehetünk adott esetben, kitüntetett időben Isten alkalmas eszközei, ahogyan Mária azzá lett.
Az adventi várakozás értelme: Isten jónak látta, hogy utat nyisson az emberekhez, ezért küldte közénk Egyszülött Fiát, Ő taposta ezt az ösvényt. Őáltala, Őérte, Őbenne van utunk az Istenhez, ezért nem vagyunk elveszettek, ezért taposhatunk utat még a halál kertjében is. Nem a tökéletesekért jött, hanem olyanokért, mint mi, akik telve vagyunk kétségekkel, bizonytalansággal, félelemmel, a magányosság érzésével, az elveszéstől való rettegéssel. Akik elfelejtünk hálát adni és megköszönni minden napot. Akik természetesnek veszünk mindent, ami jó, és kérkedünk vele, ha a miénk, és számon kérjük Istent, ha elveszi.
Isten az Ő Egyszülött Fiában, a Szentlélek által ma is kopogtat a szívünk ajtaján, ahogyan tette az angyal által Máriával: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én hangomat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, véle vacsorálok és ő énvelem" (Jel. 3.20.). Halljuk meg szavát, és fogadjuk alázatos szívvel! Ámen
Szalay Kont
A szerző a Szatmári Református Egyházmegye esperese, a Zsinati Kommunikációs Bizottság tagja.