– Valójában mit jelent a kegyelem az ember számára?

– Ha a kegyelemről beszélek, elengedhetetlen tudni azt, hol állok és hol tartok a személyes életemben. A reformáció korában Luther Márton is azt kereste, hogyan élhetne tisztábban, de csak arra döbbent rá, hogy egyedül nem képes rendezni az életét, mert újra és újra elbukik, besározva azt, amit bűnbánattal már megtisztított. Ezt képtelen volt saját maga megoldani, de amikor elkezdte mélyrehatóan olvasni a Szentírást, megértette, hogy Isten nem is kívánja, hogy az ember egyedül keressen megoldást, mert kegyelméből adja nekünk az üdvösséget. Egyedül ebből a kegyelemből újulhat meg az életünk. Ha egész hitemmel belekapaszkodom Isten kegyelmébe, akkor átélhetem, hogy minden magányos erőlködés hiábavaló, mert csak el kell fogadnom, amit Isten elrendelt számunkra. Ebben a felismerésben örvendezve kell előre haladni az életben, miközben odafigyelünk Isten kijelentésére, a Szentírásra. Számomra azt jelenti a „sola gratia” reformátori gondolata, hogy a kegyelem által az ember tulajdonképpen felszabadul a jó cselekvésére.

– Többek között a jó cselekedetek középpontba helyezése miatt vált szükségessé a reformáció. Miért torzult el ennyire a kegyelemről való gondolkodás?

– Az egyház a középkor végére különböző, az emberi teljesítményre épülő mérföldköveket rakott le az üdvösséghez vezető úton. Addigra olyan kép alakult ki Istenről, amely szerint az ember a miséken való részvétellel, a cselekedetek által és az egyház akkori tanítását elfogadva juthatott hozzá közelebb. Ezek a tanítások folyamatosan tovább ferdültek, ezért érett meg a vágy a reformátorokban, hogy visszatérjenek a forráshoz, ezért indulhatott el a reformáció. A „négy sola” és a később ezekhez kapcsolt „soli Deo gloria” gondolata letisztázza előttünk, mi az az irány, amihez ragaszkodnunk kell.

– Az Újszövetségben világosan és érthetően olvashatunk a kegyelemről, de korábban hol jelenik meg a Bibliában?

– Az Ószövetségben Izraelhez kapcsolódik a kegyelmi kiválasztás: Isten elhívott egy népet Ábrahám által, és azután vezette őket. A választás nem azért esett Ábrahámra, mert annyira jó vagy tiszta volt, hanem mert Isten így akarta – ez az Ő szuverén döntése, melybe ember nem szólhat bele. Isten az elhívott népen keresztül akarta megmutatni a világnak dicsőségét és kegyelmét: először Ábrahámnak mutatta az utat, eljuttatva őt az ígéret földjére, majd négyszáz év rabság után kegyelmesen kivezette népét Egyiptomból, hogy nekik adja a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ha megnézzük például Ruth történetét, az is maga a kegyelem, hogy ettől a pogány asszonytól származhat a generációk sorozatában test szerint a Megváltó. A Szentírásban végigkövethetjük Isten tervét, és azt is, ahogy kegyelmesen és türelmesen munkálkodik.

– Ez a csodálatos „terv” még inkább a figyelem középpontjába kerül az adventi időszakban. Hogyan kapcsolódik össze a karácsony és a kegyelem?

– Karácsony megünneplése valójában a kegyelem ünneplése. „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog” – írja Ézsaiás próféta. Az első karácsonyon ez a fény ragyogott fel, amikor Isten beteljesítette, amit évszázadokon át ígért. Ez az ígéret már az Ószövetség első lapjain, a bűneset után megfogalmazódott, ez az úgynevezett protoevangélium, vagyis ősevangélium. Ennek beteljesülése Jézus Krisztus születése, ő az, aki a világosságot elhozza életünkbe, mert általa megláthatjuk, mit kíván tőlünk Isten. Az Úr őt rendelte váltságul sokakért, mindannyiunk bűnéért, ezért örömünnep a karácsony, hisz a kegyelemből tett ígéret beteljesedését ünnepeljük.

– Tudjuk, hogy az ember nem jó, miért érdemel mégis kegyelmet?

– „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – írja evangéliumában János apostol. Nem mi érdemeljük meg a kegyelmet, hiszen az ember elbukott, de Isten megkönyörült rajtunk és Jézus Krisztust adta értünk. Isten így rendelte, ezért ehhez mi nem tehetünk hozzá semmit, de nem is vehetünk el belőle semmit. Isten kegyelme rajtunk kívüli dolog, ami mégis érint minket: Isten csodálatos terve volt, hogy ha van valaki, aki odaáldozza magát, az ember részesülhet a kegyelemben. Ez az áldozat volt Jézus Krisztus, aki az irántunk való szeretetből önként ment a keresztre és bűneinkért vére folyt – ezzel lezárult egy fejezet a kegyelem történetében, így feleslegessé vált az áldozatok bemutatása. Az egyetlen, tökéletes áldozat feláldoztatott a kereszten, mi pedig csupán a feltámadott Jézus Krisztus által járhatunk a kegyelemben. A hittanórákon azt szoktam mondani a gyermekeknek, hogy mindenki gazemberként születik. Ahhoz, hogy igaz emberré váljunk, a gazember elé kell egy „i” betű – ez maga Jézus, általa válhatunk igazzá. Akinek életében Jézus jelen van, megérti, hogy hit által, kegyelemből van a megigazulásunk, ezért teljes erejéből belekapaszkodik Jézus Krisztusba, mert az ítéletkor is Ő áll majd előttünk és gazemberből igaz emberré tesz.

– „Álomfáidnak minden aranyágán, csak úgy magától, friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem” – írja jól ismert versében Reményik Sándor. A mai világban mégis felfoghatatlannak tűnik, ha csak úgy, magától kapunk valamit.

– A kegyelem valóban Isten ajándéka, de fontos ennek a felismerése. A Heidelbergi Káté három részre osztható: az ember nyomorúságáról, a megváltásról és a hálaadásról szóló szakaszokra. Ha nyomorúságomban felismerem, hogy elfogadhatom Isten kegyelmét, akkor megjelenik a szív hálája. Akkor keresem azt, mit vár tőlem Isten, hogy élhetek neki tetsző módon, mert ha így élek, embertársaim javára élek. Ekkor jobbá válik a szívem, az életem, és emiatt jobbá válik körülöttem a világ is. Ezt hirdetjük gyülekezeteinkben, ezt a folyamatot a teológia nyelvén megszentelődésnek nevezzük. Ennek során az ember saját maga is hajlandóvá válik arra, hogy megvizsgálja és a Szentírás fényébe állítsa életének különböző részeit. Ez a keresztyén élet – mert a keresztyénség nem filozófia, hanem maga az élet.

– Ennek ellenére van olyan nézőpont, mely szerint mindegy, hogyan élünk, hiszen Isten kegyelmes, majd úgyis megbocsát. Miért jellemző az ilyesfajta sarkítás?

– Főleg a konfirmációra készülő fiataloknál figyelhető meg, hogy nehezen fogadják be, amikor a kegyelemről beszélünk. Nem értik, miért van egyáltalán szükségünk erre. Ezt azonban a bűn felől érdemes magyaráznunk: az ember Istentől távol születik, az Ószövetség nyelvén mondva az ember élete célt tévesztett, mint amikor egy kilőtt nyílvessző más irányba tart, mint amerre szánták. Ebbe a másik irányba születünk a bűneset óta, nem pedig abba, ami felé Isten rendelt bennünket – ez az Istentől való távolság maga a bűn. Azonban, mivel annyira szeret bennünket, Jézus Krisztus által hív magához ebből a távolságból. Istennek ez a szeretete és hívása maga a kegyelem. Ezt nagyon nehéz egy olyan világban megmagyarázni, ahol előrehaladás és jólét van, ahol az emberi élethez alig hiányzik valami. Úgy látom, pont ezért ürülnek ki a jóléti társadalmakban a templomok, mert a mai ember képtelen megérteni, miért van szüksége a kegyelemre, ha mindene megvan.

– Mit tehetünk azért keresztyén emberként, hogy minél inkább nyilvánvalóvá váljon Isten kegyelme a világban?

– Meg kell látnunk, hogy a jólét is kegyelem. Mi, mint egyház erre próbáljuk felnyitni az emberek szemét, de Isten is elénk hoz olyan alkalmakat, amikor az ember rádöbbenhet, hogy ez nem magától értetődő, sőt, pillanatok alatt elveszthet mindent. Nekünk élnünk kell lehetőségeinkkel: amikor jólétünk van, hálásnak kell lennünk Istennek, hogy dolgozhatunk és becsülettel kell végeznünk munkánkat. Ha kicsit a mai világra tekintünk, látszik, hogy egyre nagyobb bajba kerül az ember. Azonban én ebben is Isten kegyelmét látom, még akkor is, ha olyan folyamat indult el, amin keresztül itt, Európában a keresztyénségnek fel kell ébrednie. Vállalni kell a hitünket. Az is kegyelem, amikor a sarkunkra kell állni és azt mondani: ezt nem, nekünk Istenünk van, keresztyének vagyunk és ragaszkodunk egy értékrendhez.

– Olykor ezzel az értékrenddel kapcsolatban mégis lemondóan idézzük Pál apostol krisztusi gondolatát: „Elég neked az én kegyelmem.”

– Sokszor, különböző helyzetekben használják ezt a kijelentést a kontextusa nélkül, pedig a teljes szöveg ismeretében ez is az örömhírt hordozza. Pál leírja: azt kérte Istentől, hogy vegye ki testéből a tövist. Teológusok azt feltételezik, hogy olyan betegsége – talán epilepsziája – volt, amiről úgy gondolta, ha kikerülne az életéből, akkor még erőteljesebben tudna szolgálni. Erre az imádságára válaszolja neki az Úr: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Amikor az ember gyöngének érzi magát, és nem az emberi természet uralkodik benne, Isten akkor tud rajtunk keresztül munkálkodni. Akkor megtörténik, hogy nem az ember kerül előtérbe, hanem Isten maga. Van, hogy ezt nehéz személyesen megtapasztalnunk, de Isten így formál.

Az idei adventi-karácsonyi időszakban – a végéhez közeledő emlékévhez kapcsolódva – a reformáció ismert alapelveiről, az öt soláról olvashatnak egy-egy interjút. A sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül a kegyelem), solus Christus (egyedül Krisztus) és soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség) témáról szóló beszélgetések advent négy vasárnapján, valamint az év utolsó napján jelennek meg honlapunkon és a Reformátusok Lapjában.

– Önnek mit jelent személyes életében a kegyelem?

– Azt, hogy az lehetek, aki vagyok. Vallásos családból származom, ezért volt bennem tudatosság ezen a téren, a szüleimtől is azt halottam, hogy Isten létezik, Jézus pedig meghalt értünk a kereszten. Ezt sokáig elegendőnek is éreztem, Isten azonban belenyúlt az életembe, és nekem is rá kellett döbbennem arra, hogy nem vagyok jó. Bármennyire is próbáltam azt mutatni, minden igyekezetem mesterkélt volt. Amikor azonban megmutatta, hogy nem vagyok jó, akkor kegyelmesen lehajolt hozzám és megváltott. Élővé tette számomra Jézus Krisztus váltságművét, és azóta ebben a kegyelemben élek. Sokszor elbukom, s ilyenkor csak térdre eshetem előtte, és ő kegyelmével mindig felsegít és visz tovább.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Bach Máté