Gondolatban és lélekben mi is ott vagyunk az utcára vonuló párizsiakkal és együtt énekelünk és imádkozunk velük. Leborulunk az mindenható Isten felséges színe előtt, s valami olyasmit élünk át, hogy ennek a templomnak a tragikus pusztulásában velünk történt valami.

Mert lehet mondani azt, hogy a Notre-Dame felbecsülhetetlen értékű kultúrtörténeti emlék, a nyugati keresztény civilizáció nagybecsű öröksége, s ha elpusztul, akkor a múlt egy része pusztul el. Azért is kár.

Csakhogy itt többről van szó. Nem a múltunk pusztulhat el, hanem a jelenünk sérül. A Notre-Dame mi vagyunk.

Mert a Notre-Dame identitásépület. Mégpedig, hangsúlyosan, keresztény identitásépület.

Engem mindig döbbenettel tölt el azoknak – köztük sok kereszténynek is – a véleménye, akik szerint ma már nem beszélhetünk keresztény Európáról. Merthogy – mondják – fogy a hívők és a templomba járók száma.

Ez a vélemény jellemzően az egyént önmagában nézi, és sejtelme sincs arról, hogy bizony, akár öntudatlanul is, létezik közösségi identitás is, amely a legérzékletesebben a kulturális tájban fejeződik ki. A Notre-Dame az európai keresztény kultúra térben megjelenő, tárgyiasult formája.

Ha a Notre-Dame lángokban pusztul, akkor nem csak arról van szó, hogy pusztul egy ikonikus épület, hanem arról, hogy mindazok is roncsolódáson mennek keresztül, akik a lelkükben azonosulnak vele.

Ezért a Notre-Dame pusztulása európai, sőt nyugati méretű gyászesemény is. De éppen azért, mert átélhetjük, hogy itt velünk történt valami, lehet a katarzis pillanata is.

Átélése annak, hogy Európában, bármennyire is feszültségekkel terhes, mégis létezik valami, ami mindeneken túl és mindenek felett: összeköt. S ez a keresztény kultúra.

Ott vagyunk lélekben a térdre boruló, imádkozó és éneklő párizsiakkal a gyászban, de abban a katartikus felismerésben is, hogy van mit elvesztenünk, még ha „csak” egy épület pusztul is el.

Magunkat veszíthetjük el.

Mert a Notre-Dame mi vagyunk.

Köntös László

Az írás megjelent a Reposzt blogon.